Namíbia a távoli horizontok, a magány, a zord, de mégis oly vonzóan szép sivatagok és csipkézett hegyek országa. Nyers szépsége megfoghatatlan érzéssel keríti hatalmába az idelátogatót, amely folytonosan azt sugallja, hogy gyere vissza újra meg újra. Barátságtalan, néha kegyetlen klímája és a gyér csapadék miatt csak a legellenállóbb növények és állatok élnek meg ezen a vidéken. Bár ennek ellenére mégis sok földterület megdöbbentően termékenynek bizonyul. Namíbia Afrika déli csücskének nyugati partvidékén terül el. Északon a Kuenene és az Okavango folyók választják el Angolától és Zambiától, nyugaton 1500 kilométer hosszan az Atlanti óceán mossa partjait, délen a Dél-afrikai Köztársasággal határos, míg keleten – a térképen szinte olyan, mintha vonalzóval húzták volna meg – a határ Botswanától választja el. Az ország földrajzi gerincét a déli határig elnyúló Belső Magasföld adja, melyet a világ legősibb sivataga, a Kalahári, nyugaton a Namib sivatag övez. A sivatag azonban közel sem olyan egyhangú, mint ahogy azt az emberek általában gondolják. Délen a homoktengerben hatalmas vándordűnéket hoz létre a szél, időszaki folyók szabdalják fel, melyek medre egészen az óceánig húzódik. Az aranyló végtelennek tűnő homoksivatagot sómedencék és mocsárvidékek tarkítják, s föld alatti folyók hálózzák be, melyek fölött fű zöldell.

Az ország klímáját általánosságban kontinentális-trópusi éghajlatnak nevezik. Csapadékban rendkívül szegény, az is csak a novembertől februárig terjedő időszakban hull, s néhol még az évi 100 millimétert sem éri el. Bár az átlaghőmérséklet 16-22 fok között ingadozik, ez nem sokat árul el a helyi viszonyokról, hiszen a sivatagban a forró nyári napokon a hőmérséklet akár a 48 fokot is elérheti. A földrajzi és klimatikus viszonyoknak megfelelő az ország növényzete és állatvilága is. A sivatagban csupán a legellenállóbb zuzmók és törpecserjék, a fennsíkon pedig elsősorban az akáciák élnek meg, míg a csapadékosabb vidékeken a szavannák növényzete jellemző, köztük a nemes vörös ébenfával és tíkfával.

Namíbia állatvilága is rendkívül sokszínű. A nagyvadak éppúgy megtalálhatók itt, mint a világon egyedülálló rovarok, melyek az ősrégi sivatagnak köszönhetik fennmaradásukat. Az ország a nagy kiterjedése ellenére igen gyéren lakott. A népsűrűség mindössze 2 fő négyzetkilométerenként.




Az ország 1,8 millió lakosságának
egynegyede már városokban él, s a városiasodás üteme duplája a 3 százalékos népességnövekedésnek. Amilyen ritkán lakott az ország, annyira sokszínű a lakossága. Tizenkét népcsoportja mindmáig megőrizte az etnikai és nyelvi hagyományait. A legnagyobb itt élő népcsoport az ovambo, mely 600 ezer főt számlál, a legkisebb pedig az ována, a maga 7000 fős lélekszámával. Az ország első lakosai az ezer évnél is régebben északról betelepedett, vadászó, gyűjtögető életmódot folytató szánokbusmanok voltak, akik később keveredtek az állattenyésztő namákkal. Vándorlásuk a XVIII. Században vette kezdetét a Namib fennsík felé, mígnem a törzsi háborúskodások folytán a Kalahári medence nyugati peremvidékére szorultak, s mindmáig megőrizték hagyományos életmódjukat.

Az európaiak, elsőként a portugálok, a XV. században fedezték fel ezt a vidéket, az India felé vezető tengeri utak kutatások során. Az értéktelennek vélt országot 1883-tól a németek hódították meg, majd 1915-ben a Dél-afrikai Unió megszállta, 1920-tól népszövetségi mandátumterületként igazgatása alá vonta, 1949-től pedig ötödik tartományként bekebelezte egészen 1990. március 21-ig, amikor – a hosszan tartó gerillaháborúk után – végre kimondhatták az ország függetlenségét. A Namíbiában élő törzsek rádöbbentek, hogy csak összefogással, közös erővel érhetik el, hogy az idegeneket kiűzzék hazájukból, és függetlenek legyenek. Összefogásuknak köszönhetően 1966-ban megkezdték a fegyveres harcokat az ország függetlenségéért.

A függetlenségi harc élén Sam Nujoma állt. Az ország fővárosa az 1654 méterrel a tengerszint felett fekvő Windhoek, mely szinte az ország földrajzi középpontjában található. Közel 250 ezer lakosának egynegyede európai származású, többnyire német. Mielőtt a fehérek a XIX. század kilencvenes éveiben betelepedtek, hererók és namák lakták e vidéket. A namák Aigamsnak, „tüzes víznek” nevezték el forró vizű forrásairól. A hererók a „füstös hely” nevet adták a városkának. Windhoek történelme több mint száz évre tekint vissza. A korai felfedező, Sir James Alexander, 1836-ban fedezte fel a helyet, és nevezte el Adelaine királyné fürdőjének. Ami bizonyos, a királyné sohasem áztatta eme helyen magát. Majd 1840-ben a namák vezetője, Jan Jonker Afrikaner és követői érkeztek a helységbe és erre az időre tehető a Winterhoek elnevezés. A mai modern név – Windhoek vagy „szeles sarok” – az eredeti Winterhoek névről a német gyarmatosítók idejében változott a ma is használt névre. Ebben az időben a német védőcsapatoknak lett a főhadiszállása, Curt von Francois őrnagy vezetése alatt. 1902-ben megépítették a keskeny vágányú vasútvonalat, ami a tengerparti Swakopmunddal kötötte össze a helységet.

1910-ben Windhoek a német Délnyugat Afrika adminisztratív központja lett. Várossá nyilvánítása csak 1965-ben történt meg hivatalosan. A várost dombok veszik körül, melyek megvédik a legerősebben süvítő keleti széltől is. Az ország mezőgazdaságára elsősorban a marhaés a kecsketenyésztés jellemző, s bár a csapadékosabb északi vidéken folyik némi rizs és kölestermelés, de a legtöbb élelmiszerből behozatalra szorul, mint például a gabonafélék, zöldségek és gyümölcsök. A nemzeti jövedelem java részét, az ásványkitermelés adja. Namíbia legfontosabb ásványi kincsei a gyémánt, az urán, az ólom és a réz, illetve a gránit és a márvány. Mióta az ország kivívta függetlenségét, korábban gondolni sem mert lehetőségek nyíltak az ide utazni vágyók számára. Pompás vadvédelmi területek, az ország egyedülálló flórája, tengerpartjának zord szépsége, és a lakosság lenyűgöző sokszínűsége és kedvessége mágnesként vonzza a kíváncsi turistákat. Namíbia történelme sok hasonlóságot mutat hazánkéval. Az első látogatók a portugálok voltak, akik csak a tengerpartig jutottak el. őket követték a hollandok, később pedig a német, angol, majd a dél-afrikai megszállók.

 Az elmúlt tíz év fejlődését tekintve Namíbia Afrika legsikeresebb országa. A világ egyik legszebb természeti adottságú országa húsz nemzeti parkkal rendelkezik. Az Etosha a világ harmadik legnagyobb nemzeti parkja. A turisták nyugodt kikapcsolódását több ezer hektáros farmok biztosítják. Itt nemcsak a vadászni vágyók, hanem a természetet és állatokat kedvelő látogatók is megtalálják maguknak azt a tökéletes kikapcsolódást, melyet a vadon szépsége nyújt.

A fentebb olvasható információkért köszönet Kovács M. Dórának, aki önzetlenül bocsátotta rendelkezésünkre forrásként Az én Namíbiám című könyvét.